Az igazság és annak kritériumai a tudáselméletben
A tudáselmélet magja mindig is a probléma voltaz igazság és a kritériumok. Minden filozófiai iskola és út megpróbálta megfogalmazni e kérdések megértését. Arisztotelész volt a gondolkodó, aki a klasszikusoknak adott definíciót a világnak: az igazság az, hogy megértjük, hogy ismereteink megfelelnek-e a dolgok aktuális állapotának. Elmondható, hogy ez a meghatározás kielégítette mindazok filozófusait, még a háborús táborokat is - és a metafizikusokat, a dialektikusokat, a materialistákat és az idealistákat. A legtöbb tudósító elméleti tudósok, Aquinás Tamástól Karl Marxig ismertté tették. Az egyetlen különbség az volt, hogy valóságnak tekintették, és milyen valóság-megfelelőségi mechanizmust ismertek.
Az igazság és annak kritériumai a hagyományos értelembenelemezhető az alábbi összetevők alapján. Először is, a helyes tudásnak megfelelő valóság objektív és létező, tudatunktól függetlenül ismeretes, és a tudás lényege a jelenségen keresztül érzékelhető. Másodszor, az igazság a tudás eredménye, és az ember tevékenységeivel, gyakorlatával és mennyire sikerült megértenünk a lényeget, tanulmányozva a jelenséget, előbb-utóbb kiderül a gyakorlatban. Ebből a szempontból az igazságnak kellően tükröznie kell a megismerés tárgyát olyan formában, amelyben a tantárgytól függetlenül létezik. De ez a kapcsolat csak a logika számára elérhető, ezért a megismerés hagyományos kritériuma logikus bizonyíték.
Másrészt még Kant is elmondta az ötletet,hogy az igazság és a kritériumok nem határozhatók meg az elméleti tudomány fejlődése keretében, hiszen maga a tudomány maga sem tudja teljes mértékben tudni a természetről az emberi elme korlátaival kapcsolatban. Sőt, Kant úgy véli, hogy az ember egyszerre él két világban - természetes és kulturális. A természeti világ engedelmeskedik az oksági és szükségszerűség törvényeinek, elméleti okból megtanulják, de ez az elme nem képes tudni a jelenségek lényegéről, és csak átmegy a hibák rendszeréből a másikba. És a kultúra világa a szabadság világa, amelyet gyakorlati okokból ismerünk, azaz egy olyan akarat, amely tiszteletben tartja az erkölcsi törvényeket, és nem hiányzik, de szinte teljesen elhomályosul. Ezért Kant számára a fő kritérium az erkölcsi követelmény.
Az igazság kritériumának problémája nem idegen a modernekhezmegértés, csak saját sajátosságai vannak. A materializmus és a pozitivizmus szempontjából egy ilyen kritérium az ilyen fogalmak dialektikus kapcsolatával határozható meg, mint objektív, abszolút, relatív és konkrét igazság. Az objektivitás koncepciója, amelyet az egyén valóság ismeretének tartalmára alkalmaznak, azt jelenti, hogy ez a tartalom mind az emberről, mind a társadalomról szól. Ennek kapcsán bármely objektív igazság abszolút, de csak bizonyos mértékig nevezhető. A tudás gazdagítása és fejlesztése a világgal kapcsolatos elképzeléseink tartalmának megváltoztatásához és kiterjesztéséhez vezet, ezért az objektív igazság is relatív. A "konkretitás" kifejezés lehetővé teszi számunkra, hogy meghatározzuk az abszolutizmus és a relativitás határait, és a korrektség kritériuma a gyakorlat.
Elmondható, hogy az igazság és a kritériumok váltakamely egészében a posztepozitivista Karl Popper és a Hans Georg Gadamer filozófiai hermeneutikájának alapítói számára korunk filozófusait korlátoztatta. Popper a filozófia, az etika, az esztétika és a teológia fogalmát tekintette - olyan érzelmi kategóriákat, amelyek bizonyos ideológiákat igazolnak. Ezért a modern klasszikus a racionális elemzést tekintette az elemzés legfőbb eszközeinek, amellyel a filozófia a tudomány és a pszeudosciáncia, az igazság és a hiba közötti "megkülönböztetési vonalat" folytathatja. Valójában nincsenek teljesen helyes tudományos elméletek, de léteznek feltételes hipotézisek a tudományuk szintjén, de csak akkor válnak ilyenvé, ha kritikai ellenőrzésnek (hamisításnak) vannak kitéve. Popper álláspontja szerint a tudomány és a metafizika közötti különbség fő kritériuma a hamisítás kritikus elve.
Az igazság és a kritériumok a fő témaa Hans-Georg Gadamer "Igazság és módszer" szenzációs munkája. Ebben a filozófus nem az e két kategória viszonyát mutatja, hanem teljes összeegyeztethetetlenségét. A tudomány tudományos módja, amely metódust jelent, nem univerzális, sem egyedülálló. A világ tudományos és elméleti mestere nem vonatkozik a nyelvre, az esztétikára vagy a történelemre, csak szűkíti és lecsökkenti az igazság tapasztalatait, amely nem tanulmányozással, hanem megértés útján érhető el. Ez utóbbi csak akkor érhető el, ha a szerző és a tolmács "megértési horizontja" egyesül, biztosítékok vannak, és közöttük párbeszéd zajlik. Az ilyen párbeszéd és a különböző nyelvű kulturális hagyományok közötti közös nyelv keresése a humanitárius tudás igazságának kritériuma.
